A Behemoth Tyranida Kaptárflotta hiteles története
Első rész

"Túl az emberlakta galaxison, ahová sem az űrhajók, sem az astrotelepátia sugarai nem juthatnak el, az intergalaktikus semmi jeges hidege az úr. Néhányan elmerészkedtek arra a vidékre, és nyomuk veszett. Ez a korlát, mely elválasztja a galaxisokat. Ez a hely, ahol az űr és az idő összeesküszik, és távol tartja egymástól a galaxisokat, elképzelhetetlenül távol."

Íme álljon hát itt Császárunk kegyelméből az első Tyranida háborúk hiteles története.

Az emberiség vak. Semmit sem sejtett a létét fenyegető veszedelemről, amikor az idegen faj inváziója megkezdődött. Persze nem volt látványos támadás vagy ütközet, ami jelezte volna a tyranida kaptárflotta érkezését, mivel nem voltak fontos, emberlakta települések az áldozatul esett bolygókon. Az első olyan nyom, amely gyanút kelthetett volna, néhány titokzatos körülmények között elpusztult bolygóról szóló jelentés volt, melyeket az Adeptus Mechanikus kutató expedíciói küldtek a Galaxis keleti peremvidékéről. Ezek némelyikén az élet alig volt magasabb szintű, mint az évmilliókkal ezelőtti földi őstengerekben, míg más világokon az élőlények már a törzsfejlődés kezdeti szakaszába léptek. Ebben az időszakban az Adeptus Mechanikus kutatói több mint háromszázezer életforma pusztulását regisztrálták a délkeleti peremvidéken.

Bár a kutatók rengeteg adatot halmoztak fel a jelenséggel kapcsolatban, mégsem tudták okát  adni annak. Azt a lehetőséget, hogy az égitestek letértek volna a pályájukról vagy nagyobb meteoritokkal ütköztek, szinte azonnal kizárták, mint ahogy a naptevékenységben beállt változásokat is. Úgy látszott nincs ésszerű magyarázat, ezért az összegyűjtött adatokat elküldték az Administratum kutatási főnökének. További intézkedések azonban nem történtek. Egy több milliárd világot számláló galaxisban előfordulnak titokzatos dolgok, sőt túl szokványosak ahhoz, hogy az Administratum mindegyikükkel foglalkozzon. A birodalmi érdekeltségeket nem fenyegette veszély, ráadásul a kérdéses területek több ezer fényévnyire voltak az első emberek által lakott településektől. Az információk tehát az Administratum adatbankjába kerültek a földre.

Így esett, hogy az egyetlen olyan adat, mely az éles szeműeket figyelmeztethette volna a közelgő veszélyre, elvesztek a bürokrácia útvesztőiben.

Az elpusztult világokról szóló jelentések az évek során egyre csak érkeztek, míg végül olyan nagy lett a mennyiségük, hogy felkeltették az Inkvizíció érdeklődését. Kryptman inkvizítor, aki a Macharian-eretnekség baljóslatú tanításainak az értelmezésén fáradozott, felfigyelt a jelenségre, és kérdezősködni kezdett a kutatási hivatalnál, hogy további információkhoz jusson. Az adeptusok azonban meglehetősen kevés adattal szolgálhattak.

Az inkvizítor összegyűjtötte hát a bolygók pusztulásáról szóló jelentéseket, és tanulmányozni kezdte őket. Hamarosan világossá vált számára, hogy a folyamat bizonyos rendszer szerint történik, és a délkeleti peremvidék fokozatosan elhal. Úgy tűnt, hogy a pusztulási folyamat a galaxis széle felől indul és a közepe felé tart. Mivel a jelentések rendszertelen időközönként érkeztek, nehéz volt következtetni a folyamat sebességére, de valószínűnek látszott, hogy előbb vagy utóbb birodalmi érdekeltségek is veszélybe kerülnek. Kryptman inkvizítor tehát rájött, hogy a világok titokzatos pusztulása összefügg, azt azonban még nem tudta, hogy mi módon. Értesítette eredményeiről az Inkvizíció tanácsát, majd azonnal elindult a délkeleti peremvidékre, hogy több információt gyűjtsön.

A Tyran bolygó a legtöbb vonatkozásban jelentéktelen világ volt. A felszín 80%-át óceánok borították, a szárazföldet mindössze pár szétszórt sziget képviselte, amik valójában alig voltak nagyobbak néhány, a fenékről feltörő hegycsúcsnál. A Nagy Óceán élővilága roppant változatos volt, mindenfajta élőlényt meg lehetett találni benne a koralloktól a kagylókon át az óriás tintahal-szerű teremtményekig. A bolygó egy körülbelül négyszáz lelket számláló Adeptus Mechanikus kutató bázisnak adott otthont, a Tyran Primusnak, ahonnan három-négy hónaponként indultak expedíciók a délkeleti perem ismeretlen körzeteibe.

A közelgő katasztrófa első jele egy több ezer azonosítatlan tárgyból álló felhő felfedezése volt, amely a Tyran rendszer szélén tűnt fel. A letapogató berendezésekkel és távolságmérőkkel végzett kutatás nem vezetett eredményre, de annyi bebizonyosodott, hogy a tárgyak nem sugároznak ki energiát vagy jelzéseket magukból. Nem tartalmaztak fém alkotóelemeket és az alakjuk is szabálytalan volt, ezért lehetetlennek tűnt, hogy űrhajókból álló flotta vagy hajóroncsok sodródtak volna a rendszerbe.

A lehetséges megoldásokon rengeteget vitatkoztak a bázison élő tech-papok. Egyesek felrobbant bolygók után maradó törmelékhalmazról beszéltek, aszteroidák- ról, meteorfelhőről és más természeti jelenségekről, míg mások hiperűri viharokra és ezek által a galaxisba sodort tárgyakra gyanakodtak. Ezt látszott alátámasz- tani az is, hogy a bázis astropatája szerint egyre erősö- dő zavar keletkezett a hiperűrben, már hetekkel a felhő megérkezése előtt. Amióta a felhő megjelent a Tyran rendszer határán, rémálmok  gyötörték. Az elméjét betöltötte valami iszonyatos, halkan suttogó dolog jelenléte. Az astropata idegeit teljesen kikezdték az immár nappal is jelentkező hallucinációk, gyakran

összefüggéstelenül beszélt, de talán a jövőbe látott, mikor a bázis pusztulását jósolta.

Az állomás parancsnoka, Magos Varnak nem nagyon hitt az astropata sötét jövendöléseiben. Mégis, mivel a feladatköréhez tartozott a szokatlan jelenségek vizsgálata, előkészített egy hajót, és elindult, hogy személyesen vizsgálja meg a felhőt, amely már a rendszer legszélső bolygólyánál járt. A parancsnok hajója több hetes utazás után közelítette meg az ismeretlen tárgyakat. Az űrben sodródó, mozdulatlannak tűnő testek teljesen betöltötték az űrnek azt a kicsiny szegletét, amelyet a hajó legénysége az optikai érzékelőkkel be tudott fogni. Megdöbbentően hatalmasak voltak. A hajó szinte eltörpült még a legkisebbek mellett is, amelyek valamiféle rendszer szerint vették körül a nagyobbakat. A parancsnok a legközelebbi alakzat irányába kormányozta hajóját, hogy közelebbről folytathassa a vizsgálódást. Az objektum semmilyen eddig látott formára nem emlékeztetett, bár hosszú vizsgálódás után fel lehetett fedezni benne némi nyers arányosságot. Bordázott felületén az érzékelők erős nagyítás mellett, hártyaszerű alakzatokat mutattak, amelyek a távoli nap irányába fordultak. Az egész olyan benyomást keltett, mintha egy űrben sodródó aszteroida lenne, amely maga határozza meg az útirányát. Varnak nem folytathatta sokáig a vizsgálódást, mivel több kis test elvált a legközelebbi nagy alakzattól, és egyre közeledett a kutatóhajó felé. A parancsnok veszélyt érezve megfordította a járművet és távolodni kezdett a tárgyaktól. Manőverezés közben megpróbált fény és rádiójelzések útján kapcsolatba lépni velük. Semmi változás vagy jelzés nem volt látható vagy kimutatható hacsak az nem, hogy a közeledők felgyorsultak. Kétségbeesésében Varnak begyújtotta a hajó hajtóműveit, hogy kitörjön az egyre szoruló hurokból. Ahogy a jármű az egyik tárgy közelébe ért, az azonnal felrobbant, és hatalmas károkat okozott. A legénység több tagja meghalt, a hajótest súlyosan megrongálódott, és Magos Varnak megsebesült. Menekülés közben a hajó még több sérülést is elszenvedett, de szerencsére a hajtóművei épek maradtak, így folytathatta útját a Tyran felé. A parancsnok végül visszavezette a hajót a bolygóra, és kényszerleszállást hajtott végre a bázis közelében. Amikor később megvizsgálták a hajótest maradványait, kiderült, hogy a hajót különböző savak találták el, és legalább a 20%-át elmarták.

A felhő közeledése ezután felgyorsult, és a kutatók szerint csak hetek kérdése volt, hogy elérjék a Tyrant. A savakról, amelyekkel az ellenség támadott, bebizonyosodott, hogy élő szervezetekből származnak. Bármilyen hihetetlennek is látszott, úgy tűnt, hogy a felhőt soha nem látott idegen élőlények alkotják, akik képesek arra, hogy a légüres térben létezzenek. Ekkor felvetődött a kérdés: mit fognak csinálni az idegen lények, ha elérik a Tyrant? Ugyanis, ha a légüres tér a lételemük, képtelenek lesznek leszállni a bolygó felszínére, hiszen a nyomás következtében azonnal szétrobbannának. És ha ezek a lények pusztították el a többi bolygót is, vajon a Tyran is erre a sorsra jut-e? Magos Varnak nem kockáztathatott, megerősíttette a bázist, a kutatóhajókra fegyvereket szereltetett, és készenlétbe helyezte a védelmi rendszert.

Egy hét múlva megkezdődtek a támadások. Amint a bolygó felé közelítő lények lőtávolságon belülre értek, a védelmi rendszer ágyúi bemérték és lőni kezdték őket. Az első néhány test szénné égett a lézerágyúk perzselő sugárnyalábjainak tüzében, de az áradatot nem lehetett sokáig feltartani. Hamarosan több idegen lény elég közel került a bolygóhoz és nagy sebességű tárgyakkal kezdte bombázni az erődöt. A talajon szétrobbanó testekből sav fröccsent szerte, ugyanaz a sav, amely kis híján végzett Magos Varnak hajójával. A védelmi rendszer szinte teljesen megsemmisült, az űrben harcoló hajók közül csak három maradt épségben, amikor néhány órás tűzpárbaj után úgy látszott, hogy az ellenség visszavonul. Amikor már kívül kerültek az ágyúk lőtávolságán, Varnak parancsot adott, hogy ezek a hajók kövessék őket ameddig lehet. Még két élőlény lett az enyészet martalékává. Felrobbanó testük savval borította be az őket elpusztító emberek hajóit, egyiküket azonnal hasznavehetetlen ronccsá olvasztva. A másik két hajó visszatért a Tyran Primusra, ahol tech-papok fohászai és ráolvasásai ellenére megszűntek működni.

A hajók utolsó jelentései szerint a tárgyak minden kétséget kizáróan szerves anyagból voltak. Élő szervezetek, testüket kőszerű páncélzat borította, mely leginkább csontokra vagy a rovarok kitinpáncéljára emlékeztetett.

A hajók pusztulásával a Tyran Primuson élő emberek sorsa megpecsételődött: nem volt mivel elmenekülniük egy újabb támadás esetén. Márpedig a támadók közeledtek. Az idegenek jelenléte ismét óriási zavart okozott a hiperűrben, ezért teljesen lehetetlenné vált az astrotelepátia használata. A bázis el volt vágva a Földtől. Ha nem is remélhettek segítséget, legalább figyelmeztetni tudták volna az emberiséget. Magos Varnak az idegen lényekről összegyűjtött információkat egy adattárolóba zárta és bedobta az óceánba.

A tárolót több, mint egy évvel később találta meg Kryptman inkvizítor. A Tyran ekkorra már halott, kiszáradt bolygó volt, az űr végtelenjét járó szikladarab. Erről a világról, ahol először szembesült az emberiség az idegenek pusztításával, nevezték el később az új fajt Tyranidáknak.

Amikor Kryptman inkvizítor elérte a galaxis délkeleti peremvidékét, a Tyran által leadott utolsó üzenetek már több hónaposak voltak. Akkor még senki nem hozta összefüggésbe a Tyran elleni támadást az eddig felfedezett kopár világokkal. Mégis Kryptman talán megsejtett valamit, amikor a Tyran felé módosította hajója útvonalát. Mivel a Tyran elleni támadás már megtörtént, mégpedig Kryptman számításai szerint nem is túl rég, az a gondolata támadt, hogy esetleg követhetné a tyranida flotta útvonalát. Talán sikerül az útirányukra vonatkozólag valami nyomot találni, hogy jelenthesse a Tanácsnak. Jóslása szerint a felhő galaktikus délkelet felől északnyugat felé tart. Ennek tudatában az inkvizítor még egyszer megpróbálta követni a Tyranidák nyomát. A jármű át- meg átszelte a Kryptman által kiszámított pályát, de az elkövetkezendő pár hónap során nem akadt a flotta nyomára. Így aztán Kryptman visszafordult a Tyran rendszerbe, hogy megvizsgálja mi történt az állomással és a bolygóval.

Amikor az űrhajó a Tyran rendszerbe érkezett, az érzékelők képtelenek voltak a tengerrel borított bolygó nyomára bukkanni. Volt ugyan egy bolygó, amelyik a Tyran lehetett volna, de az valamivel kisebb volt annál, a tengereknek nyoma sem volt, az égitest valójában alig volt több egy kopár aszteroidánál. Viszont közelebb érve a hajó gyenge jelzést fogott, amelyet egy mélyen a felszín alá temetett birodalmi jeladó sugárzott ki az űrbe. Kryptman inkvizítor a legénység néhány tagjával leereszkedett a bolygóra. Vizsgálódásai során kiderült, hogy a bolygó felszínét borító por helyenként igen nagy mennyiségű fémet tartalmaz. Mint később kiderült, mindössze ennyi maradt a Tyran Primus bázisból. A detektorok szerint a jelzéseket sugárzó adattároló körülbelül ezer méter mélyen feküdt. Az ásáshoz nem volt megfelelő felszerelés, ezért Kryptman leszereltette a hajó egyik lézerágyúját, és az azzal megolvasztott, majd megszilárdult anyagban a legénység belekezdett a hosszú, keserves alagútásásba. Az emberek naponta tizenhat órát dolgoztak a meleg, kényelmetlen védőöltözetekben, és gyakran csak az inkvizítor megszállottsága tartotta bennük a lelket. Kryptman maga is kivette a részét a munkából, mert biztos volt benne, hogy a felszín alatt valami igazán fontosnak kell lennie, valami olyan információnak, ami az egész emberiség sorsát döntheti el. Végül kéthavi ásás után leereszkedett az alagútba, és felszínre hozta az adatkódexet, melyet egy évvel korábban rejtett el Magos Varnak.

“Mégis a semmi nem üres többé. Egy felbecsülhetetlenül ősi, engesztelhetetlen intelligencia hasítja át a hideget és a sötétséget. Rengeteg idegen szem figyeli galaxisunk csillogó fényeit. Még távoli fényeit. A Mindent Elnyelő közeleg, húsunkra áhítozva. Ez a nagy szervezet, ez a hatalmas entitás a Tyranida faj.”

írta: Gabesz (Troll magazin, 2. évf. 10. szám)